Bukura-tó

Kedden reggel 8 óra alig múlt el, mi már útnak is indultunk Zalánnal a Bukura-tó felé. Mindkettőnk hátán hátizsák volt, benne mindenkinek 2l víz és némi harapnivaló. Csak müzliszeletet, csokit, magkeveréket és egy-egy banánt vittünk magunkkal, hogy ne húzza nagyon a táska a vállunkat, de azért legyen amiből energiát merítsünk. Zalán azt állította, hogy fontos hogy mindkettőnknél legyen víz ès ennivaló, hogy ha valamelyikünk bezuhan egy szakadékba, attól még a másikunknak legyen elég tartaléka leérni a hegyről. Azèrt szívből reméltem, hogy erre nem kerül sor.

Első utunk azon a köves úton vezetett végig, amin azelőtt való nap autóval akartunk felmenni. Számolni kezdtem, hogy vajon hány Skoda Octavia fog azon az úton megelőzni, de nem hogy Skoda, semmilyen autó nem előzött meg :-)

Kb. 1 óra járás után egy nyíl mutatta, hogy merre térjünk le a Gentiana nevű kabanna felé. Itt már erdőben, erdei ösvényen haladtunk tovább, az nagyon jólesett. Még egy fél óra járás után elértük a Gentiana kabannát, ahol meg is pihentünk. Mikor onnan elindultunk hamar változni kezdett a növényzet. Nagyon érdekesnek tartom azt, ahogy a növényzet változása mutatja a magasságot, amelyen járunk. Ahogy a Gentiana kabannát elhagytuk, hamar átváltott a táj magas és sűrű fenyőerdőből törpefenyős résszé. Így haladtunk tovább és mivel már nem takarta szemünk elől a fenyveserdő a kilátást, ahogy hátranéztünk, egyre jobban látszott a völgy amin felfele haladtunk. Így aztán gyakran megálltunk nézelődni. Hamarosan elértük a Pietrele nevű tavat. Onnan látszott hogy még komoly hegyorom magasodik előttünk ami mögött bújik meg a Bukura-tó. Aránylag sok túrista jött szembe, meg is előztünk egy pár felfele haladó túràzót. Meg kell dícsérjem a Retyezátban láthatatlanul tevékenykedő önkénteseket és hegyi mentőket, mivel a túristajelzések nagyon sűrűn és látható helyen vannak feltüntetve, még az ilyen tapasztalatlan túrista mint én sem bizonytalanodik el sehol, teljesen világos végig, hogy merre kell haladni. Ehhez még az is hozzatartozik, hogy a térképünk is teljesen aktuális volt, jól mutatta a túristaösvényt és a jeleket is. Olyan táblákkal is találkoztunk az elágazásoknál amik azt mutatták, hogy az onnan megközelíthető látványosságok merre vannak és kb. hány óra alatt lehet megközelíteni. Ez sokat segít a tervezésnél, hogy az ember nehogy túl sokat vállaljon és elsötétedjen a hegyen.

Menegettünk fölfele, mígnem megérkeztünk az utolsó emelkedőhöz, ami mögött már a Bukura-tó várt minket. Ezen az emelkedőn semmi növényzet nem volt már, csak a sziklák, meg a kavicsos, kacskaringós ösvény. Itt éreztem, hogy csak úgy tudok továbbhaladni, ha előbb megállunk pihenni, valamit harapni és erőt gyűjteni. Leültünk egy sziklára, majszolgattunk, iszogattunk, aztán már könnyen megtettük az utolsó emelkedő szakaszt és elénk tárult a Bukura-tó a maga szépségével és az őt körülvevő hegycsúcsokkal. Ott legelészett egy júhnyáj, arrébb néhány ló meg csikó parézott, az egész táj maga volt a megtestesült nyugalom és békesség. Megkerültük a tavat és leereszkedtünk a hegyimentők házikója meg a sátorozóhely közelébe. Ott leheveredtünk a fűbe és én, szégyen ide, szégyen oda, elaludtam. Néhány perc (talán 20) múlva Zalán szólított, hogy nèzzem meg a két vadászrepülőgépet ami elrepült a fejünk fölött. Az volt az érzésem, hogy elég közel repültek el fölöttünk, a hangjuk is iszonyú hangos volt. Ha Zalán nem ébreszt, akkor is bíztos felébredtem volna.

Fél 1re érkeztünk meg az uticélunkhoz ès 3kor akartunk visszaindulni, így aztán volt időnk pihenni, nézelődni, Zalánnak fényképezni. Amikor kicsit elsétáltunk hogy lenézzünk a völgybe, szomorúan tapasztaltuk, hogy veszélyes dolog egy-egy szikla mögé bemenni, mert pont azt a területet nézte ki egy-egy fent kempingező banda budinak. Megtudtuk, hogy ott a tónál egyáltalán nincs semmilyen wc kialakítva, pedig a műút megépítése a Poiana Pelegii nevű helyig egyre több kempingező túristát segít abban, hogy feljusson a tóhoz. És ugye nem kell részletezzem, hogy több túrista egyre több papírral rejtegetett halmocskát eredményez. No de elkalandoztam...

Mikor körbejártunk, szétnéztünk, megtöltöttük a flakonjainkat a forrásból, szót váltottunk a hegyi mentőkkel és indultunk visszafele. Alig indultunk el eleredt az eső. Fel is vettük az esőkabátjainkat, de mint utólag kiderült, megúsztuk egy kis csepergővel. Ahogy lefele haladtunk sajnos elkezdett fájni a bal térdem, de azért jó tempóban haladtunk lefele. Zalán el akarta venni a zsákomat, hogy annyival is könnyebb legyen a térdemnek, de emlékeztettem a reggeli mondására és hallani sem akartam arról, hogy ő vigye a zsákomat!

A Gentiana kabannánál megpihentünk, akárcsak felfele, és szóba elegyedtünk a kabanna gondnokával. Ő többek között elmondta, hogy nagyon haragszik, hogy megcsinálták az utat a Poiana Pelegiig, szerinte azt össze kellene törni, hogy ne tudjanak annyian felmenni a Bukura-tóhoz és ott szemetelni. Onnan az erdei ösvényen haladtunk jó tempóban lefelé, amíg aztán ki nem értünk a kavicsos útra. Ott aztán úgy elkezdett a bal térdem fàjni, hogy már csak sántikálva haladtam, végül tartottunk még egy szünetet. Utunkba esett a Lolaia vízesés is, és mivel jó időben voltunk azt is megnéztük. Kb. 5 perc kitérőt kellett tegyünk és a látvány egyértelműen bizonyította, hogy megérte.

Fáradtan érkeztünk le, èppen csak lemosdottunk, vacsoráztunk és már bújtunk is be a sátorba aludni. Az elmúlt èjszaka tapasztalata miatt kértünk a kemping tulajdonosától, Doina nénitől 2 pótpokrócot, amire aztán végül nem volt szükség.

Doina néninek érdekes módszere volt, ki voltak rakva vízzel töltött 2 litres flakonok a napra. Azokat a nap felmelegítette, aki aztán mosakodni akart, az elvett egy flakont, levitte a patakra és kellemesen langyos vízben lemosdott.

Amíg mi túráztunk, addig a sátorunk közelében leparkolt egy nagyon vagány, új, Iveco márkájú lakókocsi. Egy svájci idősebb pár érkezett vele, de mi fáradtságunkban nem sokat törődtünk velük, alig vártuk hogy aludhassunk, pihenhessünk. Én a sátorban alig vettem fel a vízszintes pózt, már mélyen aludtam.