4 év

Lejárt. Vége a (szinte) 4 éves gyereknevelési szabadságomnak. Ennek kapcsán visszatekintettem kicsit, elgondolkoztam, hogy hogyan is volt. Periodikus volt, mint az életünk úgy általában. Több mint 2 hónappal a Laca születése előtt elmentem (többé-kevésbé kényszerítve) szülési szabadságra. Az a bő 2 hónap volt életem egyik legnyugisabb szakasza, de az is lehet hogy legeslegnyugisabb szakasza. Sajnos a Zalánnal való akkori rossz kapcsolat némileg beárnyékolta, de még így is nagyon nyugis volt. Emlékszem reggel megnéztem a TVben a reggeli műsort, közben kötögettem a babapokrócot, sok időm vot magamra, terhestornára jártam, a Manóklubosokkal találkoztam hetente egyszer, sehova se kellett siessek. Aztán megszületett Laca és vége lett a nyugis szakasznak, óriási lendülettel és erővel álltam neki a feladatomnak, amiből jutott is bőven, nagyon gyorsan eltelt az első év. Aztán jött az a 2 hónap, amit Németországban töltöttünk, ami szintén nagyon szép volt és annak ellenére, hogy Zalán munkába járt végig olyan érzésem volt mintha mindketten szabadságon lettünk volna. Ott derült ki az is, hogy Bálintka meg fog születni, ez is nagyon megszépítette azt az időszakot. Hazajőve aztán megint szép periódus következett, nekem egyre nőtt a pocakom, Laca pedig egyre értelmesedett, egyre jobban és jobban meg tudtuk érteni egymást, jöttek a versike- és a meseolvasások. 

Aztán február 10-től megint belekerültem a mélyvízbe, de arra a szakaszra is szívesen gondolok vissza. A nyarak nagyrészt Sároson teltek a tágabb értelemben vett családdal, nyugisan, kellemesen. Most pedig hogy Laca szeptembertől elkezdte az ovit, járkálósabb periódus következett, minden délben elkarikáztunk az oviig, majd vissza.
Most pedig nagyon jó volt, hogy a munkába való visszatérés utolsó hetét megint együtt töltöttük itthon hárman, Laca , Bálint és én.
2 negatívumot tudnék felhozi, az egyik, amit nagyon meguntam, és még most is tart, az az altatás. Ha azalatt az idő alatt, amíg a fiuk mellett feküdtem és vártam hogy elaludjanak regényt írtam volna, ejsze eddig megírhattam volna a Harry Potter mind a 7 kötetét. Nagyon kíváncsi lennék, hogy más hogyan csinálja... Szerencsére Zalán sokszor beugrik mostanában helyettem, de most valahogy úgy tűnik hogy soha nem fog eljönni az az idő amikor majd nem lesz szükség a jelenlétünkre az elalváshoz.
A másik dolog az a felnőtttársaság hiánya. Sokszor éreztem azt, hogy úgy beszélgetnék valakivel, de nincs kivel. Persze ott a telefon, de az mégsem olyan... Sokszor hiányzott Réka, meg Csannáék, ebből pótoltam nyaranta.
Összességében azért szívesen gondolok vissza az elmúlt (szinte) 4 év bármely szakaszára és örülök hogy lehetőségem volt ennyit itthon maradni a fiukkal.